Anyunak…

Amikor Sir Ian Benedict meghalt, és lezárták a szemét, a szeme fölött a koporsóját, a koporsója felett a sírhantot, és aztán még gyorsan afölé is húztak egy műgörög istennőt súlyos fekete márványból, akkor Helen Benedict is lezárta a szobáját, és soha többé nem beszélt róla. Nem is kellett. Csaknem negyven együtt eltöltött év után mindenki számára egyértelmű volt, mit is érez a megtört feleség, ezért aztán senki nem is fárasztotta magát azzal a csekélységgel, hogy megkérdezze tőle. A szomszédok, a barátok, Ian egyetemi kollégái körülvették egyetértő részvétükkel, csodálták mélyről jövő önuralmát, és készséggel átérezték a fájdalmát. Nem tolongtak nála folyamatosan, és nem erőltették rá a társaságukat, csak vártak türelmesen és szelíden, de azért finoman éreztetve, hogy bármikor készen állnak segíteni. Ha Helen végre megengedi, hogy segítsenek.

     A ház, amit mindaddig betöltött a férfi lénye, hangja, könyvei és jegyzetei, hirtelen hatalmas lett és üres, három szintjén akár szellemek is dorbézolhattak volna naphosszat, és senki még csak észre sem vette volna. A fiúk már mindhárman rég kirepültek, a háztól és a várostól is nagyon, nagyon messzire, és nem sok esély mutatkozott rá, hogy visszajöjjenek, hacsak akkor nem, amikor egy remélhetőleg kellően távoli napon megöröklik és felosztják egymás közt az épületet. A szomszédok annál inkább becsülték az asszonyt, amiért nem hagyja el az otthont, ahol olyan sok évtizedet tölthetett el a férjével. De persze hogyan is tehette volna? Ian Benedict üstökös volt a csendes kis chiswick-i utca életében, és a feleségének az volt a feladata, hogy az emlékét ápolja, és az övé maradjon – jóval a halála után is. Nem is volt kérdés.

     De az évek hiába teltek, Helen nem kért a szomszédok együttérzéséből. Inkább levágatta a haját. Lecserélte a ruhatárát. Keresett egy magához hasonló bolondot, és elindult. Mindig is utazni vágyott, de Ian dolgozott. Ian előadást tartott. Ian dedikált. Nem ért rá utazni, és ha ő nem ért rá, akkor a felesége sem ért rá. A szomszédok, hiszen olyan nagyon megértőek voltak, természetesen ezt is elfogadták; ki kellett tombolnia magából a gyászt és a magányt, mert az továbbra sem volt kérdéses, hogy azt érzi. Azt kellett éreznie. Az asszony pedig nem gondolta úgy, hogy felvilágosítást kéne nyújtania.

     Helen csendesen nézte a folyót, és a parton a fura fickót, aki a decemberi hűvös csepergésben is félkönyékre támaszkodva térdelt a homokban, miközben egy bizarrul felnagyított, egyre ismerősebbé váló arcot formázott a nedves anyagból. A háta mögött három fémvödör hevert a jótét lelkek számára, akik a korzóról, a korlát mögül próbáltak beletalálni aprópénzeikkel, nagyokat nevetve a kísérletezés közben. Az asszony csúfolódó derűvel arra gondolt, hogy nincs élet művészet nélkül. És persze nincs művészet kenyér nélkül. Ha egy-egy font megcsörrent valamelyik vödör alján, a fickó a füle botját sem mozdította, és Helen egy idő után észrevette, hogy valójában ott sincs: két aprócska, vezeték nélküli fülhallgató tette lehetővé, hogy csak a homokszobrával foglalkozzon. De akkor is – ha majd elkészül, és visszatér a maga világából a valóságba, nagyon is számítani fog neki, hogy mi minden van a vödrében, mert holnap annak köszönhetően térhet ide vissza. Vagy mehet tovább, ha úgy tetszik.

Ian kinevette volna ezt a fickót. A homokszobrait. A sárból tapasztott művészetét. Szigorú és konzervatív véleménye volt a művészetekről és a művészekről, és valószínűleg jól gondolkodott, mert sokan vették a könyveit, és rengetegen jártak az előadásaira. Büszke volt rá, hogy még nyolcvanévesen is megtöltötte az egyetem előadótermeit, éltették a fiatalok. Ami azt illeti, túlságosan is.

     Helen már nem a szobrászra gondolt, hanem Ronnie-ra. Amikor utaztak, és a lány fekete-fehérben koldusokat és maszatos gyerekeket fotózott, aztán a szobájában jó mélyre rejtette őket, az volt az ő homokszobra. Amikor itthon esküvőket és banketteket fényképezett, az csak a fémvödre volt. Ha nem találnak egymásra, sokkal később és sokkal kevesebbet utazhatott volna, amikorra talán már elveszti azt a látását, amit az asszony ámulva csodált. Az élet igazságtalan, még akkor is, ha a fiatalok sokszor nem tartják annak.

Ian Ronnie-t is kinevette volna, de persze a lány is kinevette volna a férfit. Helen fején nem először villant át a gondolat, mi lett volna, ha még a férje életében találkozik a lánnyal, de úgyis tudta: semmi. Meg sem látta volna. Amíg Ian élt, ő csak a férjét látta. Még a napot is eltakarta előle, nemhogy más embereket. Még a saját házában is minden mást eltakart előle. Ian-nek meg kellett halnia, hogy Ronnie előkerülhessen. Talán vannak emberek, akiknek meg kell halniuk, hogy mások előkerülhessenek.

     Lustán lesétált a vaslépcsőn a folyópartra, hogy közelebbről is szemügyre vehesse a készülő arcot. Annak idején ugyanígy tanulmányozta Nick kezdődő portréit, Chris csendéleteit: a félkész mű még a művészről szól, és benne van a tökéletesség. A teljesen kész már csak művészet: rideg, üres és távoli. A két kisebbik fia sokáig próbálkozott, a férje már rég feladta, a legidősebb el sem kezdte. Mind találtak mást, amivel foglalkozzanak. Most jó volt megint közelről figyelni valakit. Remélni, hogy nem adja fel.

     A fiatal férfi nem zavartatta magát a közelségétől, fesztelenül paskolgatta tovább a homokot. Helen nem értette, hogy nem fázik fehér pólójában, aminek már óhatatlanul nyirkosnak és fagyosnak kellett lennie a homoktól és a szitáló esőtől. Egy húszfontost ejtett az egyik vödörbe a sok apró mellé, és érdeklődését vesztve tovább ballagott a vízig. Miközben a partra sodort szemetet kerülgette, hirtelen meghallotta a férfi tiszteletteljes hangját:

     – Köszönöm, asszonyom!

      Nem fordult hátra, de elmosolyodott, és csak remélte, hogy a fickó holnap is itt lesz, és holnapután is, és mindaddig, amíg csak itt akar lenni, és nem lesz semmi, ami visszatarthatná. De nem az ő dolga volt. Ronnie volt az ő dolga. Ki egyetlen lelket megment, az egész világot menti meg. És ő Ronnie-t választotta. Talán szégyenkeznie kellene amiatt, hogy nem a Benedictekre gondol, de nem tette. Mit adtak neki a Benedictek? És mit adott ő a Benedicteknek?

     Nagyjából semmit.

     Veronica. Nos, majd meglátjuk.

     A folyó piszkosszürke volt, közömbös és rossz szagú, mégis méltóságteljes és varázsos, és Helen derűsen és némi megbocsátással álldogált a partján, ahogy az ember akkor is a saját gyerekét szereti, ha az koszos és kócos és szemtelen, szemben a szomszédok fodros blúzos, jólfésült, tökéletesre keményített kis utódaival. Van, akinek a Temze hullámzik a háza végében, van, akinek a Földközi-tenger. Az utóbbi időben többet látott tengert, mint folyót, és most, amikor az utolsó útjáról is hazatért, és már csak egyre készült, végre lecsillapította az ismerős hidak látványa. Arra gondolt, hogy talán már készen áll.