1. fejezet

A lány egy percre megállt a víz szélén, a homokba ejtette törülközőjét, és úgy fordult körbe, mintha minden az övé lenne: a tenger, a part, a pálmák, a sirályok. Eleni Barlow megmosolyogta az öntudatát, miközben a kávéját kortyolta a minden reggeli rituálé láttán. A teraszáról figyelte, ahogy a lány habozás nélkül belegázol a csaknem üres vízbe, és lebukva úszni kezd; pár éve még féltette volna a mélyüléstől, a sodrástól, a saját nagyképűségétől, de mára rájött, hogy Carrie mindig pontosan tudja, meddig menjen és hol álljon meg. Lázadó volt és forradalmár, de nagyon is ésszel lázadt, és nagyon is óvatosan forradalmárkodott.

       Meddig vársz még, Kerküra? – gondolta szeretettel Eleni.

       A görög mitológia jóval nagyvonalúbb és megengedőbb a nőkkel és a szerelemmel, mint más vallások, és a fontosabb istennőknek egészen látványos történeteket szült, de Kerkürának nem sok figyelmet szentelt: egy isten szerelme, egy népcsoport ősanyja és egy sziget névadója talán többet érdemelt volna, mint egy lábjegyzetet a wikipédián és az emberi emlékezetben: ennél nem vágyhat sokkal többre egy ember. De hogy mi történt Kerküra nimfával, miután Poszeidón elcsábította és elrejtette egy szigeten, arról nem nagyon beszéltek a mondák, és Eleni, aki egész életét ugyanezen a szigeten élte le, hiányolta a folytatást. Talán úgy állt minden reggel a parton, mint most elfajzott utóda, aki egy pillanatig sem hitte volna az utódjának magát, várva vissza az istenét, aki nyilván nem jött, el lehetett foglalva a munkájával, a kollégáival, feleségével és ezernyi egyéb szeretőjével és gyermekével.

       A felkelő nap fényében mintha tűzben égett volna a part, élesek és szigorúak voltak a fények, és Eleni derűs áhítattal csodálta a birodalmát. Aztán eszébe villant, hogy vajon meddig lesz még a birodalma, és a derű megfakult. Amikor Poszeidón elment, legalább a szigetet meghagyta az asszonyának. Mit fog meghagyni Jack Barlow, ha végleg megunja őt?

       Lassan és lustán fogyott a kávéja, lassan és lustán forogtak a gondolatai. A férje még aludt, az asszony nem tudta, mikor és honnan tért haza az éjszaka, és ha őszinte akart lenni magához, már nem is igazán érdekelte. Jack Barlow-val élt, az ő nevét viselte, de ha a Barlow-kra gondolt, egyre kevésbé a férfi állt az első helyen. Carrie-t szerette, Kitty-től tartott. Jack-et már ismerte, mint a rossz pénzt. Vajon mi történik, ha ez a három ember egyszerre, egy időben, egy helyen összeakad?

       A változás lehet jó, gondolta sóhajtva, ahogy az előttük álló napra gondolt. Igyekezett hinni benne.

– Ott én ülök – közölte Leigh halk, mégis ellentmondást nem tűrő hangon, és úgy torpant meg a repülőgép folyosójának közepén, mintha a világ végéig hajlandó lenne ott állni, ha nem az történik, amit ő akar.

       Kathleen-nek szeme sem rebbent. Mivel nem tiltakozott, a lány fölényesen bevonult az ablak mellé, és a táskáját úgy dobta le a szélső ülésre, mintha legalábbis három alázatos rabszolga követné, akik mind az ő kényelméről kötelesek gondoskodni.

       – Mire odaérünk, megölöm – mormolta az asszony. – Fogj le!

       A mögötte haladó férfi arcán átfutott egy halvány mosoly, de vigyázott, hogy a sértődött biggyesztéssel feléjük forduló lány észre ne vegye.

       – Nyugi! Csak gyerek.

       Kathleen elfintorodott.

       – Nincs férfi rajtad kívül, aki ezt mondaná – jegyezte meg még halkabban, ahogy a szeme megpihent a mostohalányán. Leigh-t diadallal töltötte el a gyors siker, és próbaképpen kimondta a következő utasítást:

       – Ryan mellettem ül. – Hívogató pillantást vetett a férfira. – Ugye?

       A férfi ezúttal nyíltan visszavigyorgott.

       – Ryan ott ül, ahol akar, kicsim – felelte, és előzékenyen középre engedte Kathleen-t. – Nem kell, hogy minden italoskocsi leverje a könyöködet.

       Pedig még az is jobb lenne, gondolta az asszony, ahogy letelepedett a lány mellé. A könyökét kevésbé sajnálta, mint a lelkét, márpedig három óra repülőút Leigh nagyképű grimaszaival és tökéletesen irányzott szúrásaival nagyobb próbatételnek tűnt, mint néha elhúzni a karját a stewardess-ek útjából.

       – Nem vagyok a kicsid – mondta Leigh, és hangjában furcsa szinkronban vibrált a durcás gyerek és a kacér nő kihívása.

       Ryan zavartalanul a csomagtartóba tömködte a lány kézitáskáját, és nem látszott tudomást venni éhes tekintetéről.

       Kathleen maga is elnézte a férfinak a vékony fehér ing alól kirajzolódó izmait, elszégyellte magát, nagyot nyelt, és még éppen elkapta Leigh hasonló pillantását. Összevillant a szemük, és egyszerre fordultak másfelé, a lány kibámult az ablakon, az asszony meg előrenyúlt, hogy belemerüljön a reptéri magazin izgalmas híreibe. Tudta, hogy megint elvesztett egy játszmát a mostohalányával szemben, és arra gondolt, hogy talán már számolnia sem kéne.

       Leigh tizenhét éves volt, százhetvenöt centi magas és gyönyörű, és valahogy az utóbbi két évben ez erősen tudatosult is benne; Kathleen, aki nyolc éve volt anyja helyett anyja, pillanatok alatt veszítette el azt a tüneményes kislányt, akivel annak idején olyan gyorsan megtalálta a közös hangot. Nem beszélt, csak ha utasítást adott, ha őhozzá szóltak, nem hallotta meg, a barátnőitől az asszonyt kiverte a víz, és pár hónapja egyik napról a másikra olyan fehérszőkére festette barna sörényét, hogy Kathleen-nek káprázott tőle a szeme. Csak a szokásos, nyugtatták a kamaszgyerekkel megvert-megáldott ismerősök, Andrew pedig csak nevetett, de Kathleen tudta, hogy baj van, és rossz anyának érezte magát. Talán a másik gyerek iránti vágya valamikor elfeledtette vele ezt a gyereket.

       Ez a gyerek pedig most úgy meresztgette a szemét egy felnőtt férfira, az apja munkatársára, a mostohaanyja régi barátjára, mintha képes lenne egy repülőgép mosdójában magára rántani, és romlott arckifejezése láttán senki nem is hibáztathatná a férfit, ha hagyná magát. Kathleen arra gondolt, figyelmeztesse-e, de tudta, hogy nem fogja megtenni: egyrészt Ryan-ben megbízhatott, másrészt nem figyelmeztetheti a világ összes ivarérett és nemzőképes hímneműjét, akire Leigh a továbbiakban még így fog nézni.

       Ivarérett és nemzőképes. Hát igen. Kathleen belemerült a magazinba, de nem látta a betűket. Eltűnődött a repülőgép mosdóján. Néha azt gondolta, már neki is teljesen mindegy, kit ránt magára, ha az a valaki végre megadja neki azt, amire vágyik.

       – Jól vagy? – hallotta a férfi aggódó hangját. Hevesen bólintott.

       – Minden rendben. Csak tartok a repüléstől.

       – Kamu – mondta szelíden Ryan. Leigh éles tekintettel megbámulta őket.

       Kathleen nem felelt. Csak félig hazudott; tartott a repüléstől, tartott az érkezéstől, tartott az egész héttől, ami előtte állt, de leginkább attól tartott, ami utána következik: hazatérni, és mindent ugyanonnan folytatni. Pihend ki magad, javasolta Andrew, mintha csak a munkahelyén terhelte volna túl magát, nem pedig hormonkezelésekkel és stimulálásokkal és tablettákkal, de neki még csak munkahelye sem volt, ahova a csalódás és a pihenés után visszameneküljön.

       A stewardess körbejárva ellenőrizte, hogy becsatolták-e az öveket, és ezzel megkímélte a válaszadástól.

       – Ryan, segítesz? – búgta Leigh, és ahogy hívogatón kihúzta magát, formás melle hetykén meredezett felfelé.

       – Majd én – mondta azonnal Kathleen, és egy mozdulattal megigazította a csatot.

       – Kösz – morogta a lány mérgesen.

       – Fogd vissza magad! – javasolta nyugodtan az asszony. Leigh fülig vörösödött.

       – Ne reménykedj! – vetette oda. Elfordulva a fülébe akasztotta a telefonja fülesét, és a továbbiakban nem volt hajlandó tudomást venni a külvilágról.

       Kathleen segélykérőn pillantott a férfira, aki csak a fejét csóválta.

       – Hagyd a fenébe!

       – Na persze! De mit mondok az apjának, ha egy hét múlva megtalálják egy tisztáson megfojtva?

       – Hogy nem te voltál – felelte jókedvűen Ryan. – És igyekezz minél meggyőzőbben előadni!

       Kathleen felkuncogott.

       – Nem veszed komolyan!

       – Túl szép és túl fiatal vagy, hogy az anyja légy. Nem bírja lenyelni. Ha majd megint biztos lesz magában, ezt is elfogadja.

       – Ó – mormolta az asszony meglepetten. – Köszönöm, dr. Mahoney.

       – Bármikor, Mrs. Forrester.

       Kathleen csüggedten felsóhajtott.

       – Rád fog mászni egy éjjel, ha nem vigyázol, ugye tudod? – csúszott ki a száján, de rögtön meg is bánta: nem volt szép a férje lányát, egy másik nőt így kiszolgáltatni egy férfinak. Így a vetélytársak működnek, nem a szülők, mondta magában pirulva. Nem vagyok szülő, tette hozzá azonnal. És talán soha nem is leszek.

       – Vigyázok – ígérte higgadtan a férfi.

       Kathleen a húgára gondolt. Carrie működött ilyen szabadon, ösztönösen és pimaszul, ahogy most Leigh; ha megkívánt valamit vagy valakit, nem teketóriázott, nem agyalt, csak harcolt, amíg meg nem szerezte, hiába vigyázott vele szemben bárki. De Carrie szemében nevetés csillant, Leigh-ében pedig konok düh. Nem igazán tudta, mihez fog kezdeni két ilyen nő között egy egész héten át. Az apjáról nem is beszélve.

       – Örülök, hogy velünk jössz – mondta bizonytalanul.

       – Nem igazán értem, mit keresek itt – felelte kétkedőn Ryan. – De majd te megmondod.

     Összemosolyogtak, és az asszony egy kicsit elfelejtkezett a félelmeiről.